A hajléktalan létből kiutat találni embert próbáló feladat. Ezért a hajléktalanság végső megoldását jelentő tartós, fenntartható lakhatási körülmény elérése komoly sikernek számít. Volt, akiknek mégis sikerült. Az alábbiakban olvasható Hedvig története.
Hedviggel 2005-ben találkoztam először, akkor a Dobozi utcai Átmeneti Szálláson élt. Vékony testalkatú, ideges természetű, pszichés zavarokban szenvedő fiatal nőt ismertem meg a személyében, akinek sok más szociális és egyéb problémája mellett számos rendezetlen jogi ügye volt.
Hedvig 3 évesen testvéreivel együtt került intézetbe. Szüleivel nem tartotta és jelenleg sem tartja a kapcsolatot. Intézeti évei alatt több nevelőszülője is volt. 18 évesen ismerte meg későbbi "nevelőapját", akinek halálakor megörökölte annak házát. Sajnos ezt a házat szerencsétlen véletlenek sorozata és túlzott hiszékenysége miatt elveszítette.
Az ingatlan elvesztése és nevelőapja halála súlyos depressziót váltott ki belőle, ami később öngyilkossági kísérletekhez vezetett. Többszöri öngyilkossági kísérlet és súlyos depresszió miatt kórházi kezelésre szorult. A kórházi kezelést követően először az Átmeneti Szállásra, majd onnan 2006-ban a Hajléktalanok Rehabilitációs Intézményébe került.
Pszichológus kollégánk segítségével évek alatt sikerült Hedvig pesszimista szemléletét megváltoztatni, lelkiekben is megerősíteni és felkészíteni az önálló életvitelre. Az én tevékenységem munkahelykeresésben való segítségnyújtásra és lakhatási problémáinak megoldására irányult. Közös munkánk végül meghozta eredményét, és Hedvignek sikerült albérletbe költöznie egy másik társával közösen, akivel a szállón is jó kapcsolatot ápolt. Az intézményből való kiköltözését követően munkahelyet is talált, így jelenleg képes fenntartani albérletét, önmagáról gondoskodni és némi tartalékot is képezni.
