Egy "átlagos" nap a téli krízisben - egy eset Hosszú Zoltán tollából
Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy akinek van hol laknia, azt nem érinti a hajléktalanság.Pedig a kihűléses halálesetek számos esetben a fűtetlen otthonokban következnek be. Ezért is fontos, hogy a téli hónapokban fokozottan odafigyeljünk a környezetünkben élő idős, beteg, elesett emberekre, hogy vajon van -e tüzelőjük a házuk megfelelő fűtésére.
Az alábbi történetet Hosszú Zoltán kollégánk jegyezte le.
Riasztás - Esettanulmány
Csütörtök volt. Éppen a kései ebédünket fogyasztottuk, amikor megcsörrent a krízistelefon. Anikó vette fel… a vonal másik végén a rendőrség ügyeletes tisztje kért segítséget. A járőrei kint vannak a Császár Péter utcában egy elhagyatott háznál, ahol egy idős férfi fekszik az ágyban legyengülve, fűtés nélkül. A neve S.J. 81 éves, és ha nem történik intézkedés az ügyében, akkor félő, hogy ki fog hűlni, ha éjszakára is ott marad. Ismertük a helyet és az illetőt, korábban harmadmagával volt abban a házban, de időközben a másik két lakótársnak megjött az esze, és mindketten bejöttek a Dobozi utcai Szociális és Egészségügyi Központba.
A terület egyébként a MÖSZ körzetében van, ennek ellenére mi is megfordultunk ott időről-időre. Egyébként pedig a téli krízis idején a területi felosztás elveszti jelentőségét. A telefonbeszélgetés alatt tájékoztattuk a rendőrség ügyeletesét, hogy ismerjük az esetet és tudomásunk szerint a MÖSZ munkatársa már megszervezte, hogy a Péterfia utcai Református Nappali Melegedő és Éjjeli Menedékhely fogadja a bácsit, és ő majd el is viszi őt oda. A beszélgetés azzal zárult, hogy kimegyünk a helyszínre és tájékozódunk.
Pár perccel később újra szólt a telefon, ekkor a mentők jelentkeznek be azzal, hogy lakossági bejelentést kaptak a Császár P. utcáról, ahol már kint van egy mentőegység, de az idős bácsi nem hajlandó velük elmenni… azt mondja, hogy ő csak a ”Doboziba megy be”. Mondtuk, hogy az előbb már ebben az ügyben beszéltünk a rendőrséggel, de azonnal indulunk.
Így is tettünk, és miközben átvágtunk a városon, ahol mellesleg egyáltalán nem lehet haladni az útépítések miatti káosz és forgalmi dugók miatt, megbeszéltük, hogy behozzuk a bácsit a Szociális és Egészségügyi Központba, az orvos megnézi, kap majd enni és ruhát is, szóval sima ügy lesz és pikk-pakk megoldjuk az egészet…
Két órával később rájöttünk, mekkorát tévedtünk…
Amikor a helyszínre értünk valóban ott volt egy mentőautó, de rendőröket nem láttunk. Időközben nyílván más feladatuk akadt. A mentő mellett a járdán két mentőtiszt állt feltűnő fényvisszaverő ruhájukban. A ház, ahová érkeztünk egy valaha jobb napokat látott, de mára már teljesen lepusztult állapotban lévő 10x10-es hatvanas évekbeli családi ház. A tető rozoga, a vakolat málladozik, se ablak, se ajtó, az udvaron rengeteg gaz, lom, szemét és eldobált műanyag flakon. Régebben biztosan fakerítés lehetett, de annak már nyoma sincs, valószínűleg tűzrevaló lett belőle. A bejárati ajtó helyén a nyílást egy felszegelt rongyos szőnyeg fedi el, az apacs indiánok wigwamját idézve.
Üdvözöljük egymást a mentősökkel, majd bemegyünk a házba. A belső berendezés stílusa egyáltalán nem üt el az épület külső megjelenésétől. Itt is tengernyi szemét, dohos szagú, ázott rekamié és félhomály. Koszos paplan alatt fekszik S.J. bácsi, tudata teljesen tisztának tűnik, nem ittas. A paplan alól csak az arca látszik ki és az egyik keze, amelynek száraz pergamenszerű bőréből és beesett arcából egyből észrevehető, hogy rendkívül lesoványodott, gyenge állapotban van. Hangosan köszönünk, mondjuk, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, és hogy akkor bevisszük a Doboziba.
„Én nem megyek innen sehova…- mondja nagy hangon – hát teljesen pucér vagyok…”
Kérdezzük, hol a ruhája, mire azt mondja, hogy a sógornője elvitte kimosni. Szó szót követ, de nem tudunk dűlőre jutni a bácsival, mert semmiképpen nem akar velünk jönni. Kimegyünk hát a mentősökhöz, és elmondjuk, hogy mi a helyzet, és hogy mi nem vagyunk hatóság, akarata ellenére nem vihetjük be sehová. Persze ha -10 fok volna, és a Vörös Kód érvényben lenne, akkor simán beültetnénk az autóba. A mentős is kissé tanácstalan, mert ők sem vihetik el, ha nem egyezik bele. Végül az egyik mentőtiszt felhívja a központban a mentésirányítót, és közli, mi a helyzet, további utasításra vár…
Utasítják, hogy maradjon a helyszínen, küldenek egy eset kocsit orvossal a „ fedélzetén” és ő majd eldönti, hogy mi legyen.
Miközben várakozunk, megpróbáljuk felhívni a MÖSZ munkatársát, hátha ő előáll valami ötlettel, hogyan lehetne rávenni a bácsit, hogy mégiscsak jöjjön el velünk. A hívás sikertelen, az idő meg csak telik és közben egyre több bámészkodó gyűlik össze az utcán, mintha mindenkinek épp akkor lenne dolga erre. Pár perc elteltével messziről hallani a szirénázó mentőautót, ami meg is érkezik teljes személyzettel és ultramodern felszereléssel. Az autó tetején a fényhíd bekapcsolva marad, hogy a villódzó piros-kék fény még több érdeklődőt vonzzon a közelbe. A mentőorvos röviden tájékozódik a kollégáitól, majd bemegy a házba. A benti beszélgetést akaratlanul is halljuk.
„-Jó napot kívánok ! Hogy van? Van valami panasza, betegsége?
- Csókolom én jól vagyok, nincsen nekem semmi.
- A ReFoMix utcai szolgálata azért jött, hogy meleg helyre vigyék, miért nem akar velük menni?
- Nem megyek én sehová, inkább leszúrom magamat” – mondja az öreg és a nyomaték kedvéért a semmiből elővesz egy törött nyelű műanyag steak kést, amelynek kb. 4 cm-es pengéje van.
Na, ekkor vett az ügy sorsdöntő fordulatot, ami a megoldás esélyével kecsegtetett. A mentőorvos doktornő – aki egyébként nagyon empatikus és segítőkész volt – kérdezgetni kezdte a bácsit, hogy milyen évet írunk, milyen nap és hányadika van ma. A négy kérdésből kettőnél a bácsi megbukott. Mellesleg tíz emberből négy, aki hetek óta fekszik és összefolynak előtte a napok, nem tudta volna megmondani hányadika és milyen nap van, de ez pont kapóra jött.
A doktornő magabiztosan kijelentette, hogy a bácsi térben és időben nem orientált és öngyilkossági szándékkal fenyegetőzött az imént, tehát be kell őt szállítani akarata ellenére is. Tekintettel arra, hogy sem a mentősök, sem mi nem húzhatjuk csak úgy ki a házból, értesítették a rendőrséget, akik majd karhatalom útján beteszik a mentőautóba.
Mindannyian kimentünk a ház elé és egymást erősítettük, hogy ez lesz a megoldás. Időközben megérkezett a MÖSZ Utcai Szolgálatának két szociális munkása is. Őket is tájékoztattuk, de Imre sem tudott hatni az öregre, aki azt mondta, hogy majd holnap bejön a Doboziba, ha megjött a pénze. Persze mindenki tudta, hogy ez csak terelés, és esze ágában sincs menni sehová.
Az idő meg csak telik és múlik, a bámészkodók száma meg egyre csak nő… Egy másik szólamú szirénával megérkezik a rendőrautó két jókötésű járőrrel. A doktornő ismerteti a helyzetet és az elvárást, hogy hozzák ki a bácsit és tegyék a rohammentőbe. Míg a beszélgetés zajlik, rövid fejszámolást végzek… Itt van 5 fő mentős, két mentőautó, 4 fő szociális munkás, két autóval, két járőr egy kocsival, és ha hozzáadjuk az elsőként érkező járőrök egy autóját és kétfős személyzetét, akkor pontosan 13 fő foglalkozik az esettel, és hat jármű vesz részt az akcióban.
A rendőrök nem szívesen állítanák elő az öreget a házból, inkább egy hordágyat vinnének be, hogy majd azon hozzák ki. Elő is kerül a guruló hordágy, melyet egy baljóslatú fekete fóliával terítenek le, majd bemennek a házba. Bentről kiabálás, szitkozódás zaja hallatszik, majd kivártatva kitolják a bácsit, letakarva a fekete fóliával és beteszik a mentőbe. Elsőként az SBO-ra viszik majd és reménykedünk, hogy ott találnak valami indokot arra, hogy tartósan belgyógyászatra, vagy ápolási osztályra kerüljön, és nagy adag szerencsével, később idősek otthonába.
Mindenki elköszön mindenkitől, a rendőrök felírják az „akcióban” részt vevők adatait és a járművek rendszámát. A bámészkodók szétszélednek, mindenki megy a dolgára, két-három napig lesz miről diskurálni a szomszédokkal.
Késő délután van már, mire kocsiba szállunk és elindulunk visszafelé a Doboziba. A nap lemenőben, a városban pedig még nagyobb a forgalom. A visszaúton elég szótlanok vagyunk, még a történteken gondolkodunk. Miután visszaértünk a többieknek elmeséljük a szövevényes történetet, ami már a sok századik, amióta ezt a munkát végezzük.
Az eset óta már eltelt pár nap, de nem hallottunk az öreg felől, reméljük, jó kezekben van, és valahol megoldódik a helyzete.
Visszagondolva, az fogalmazódott meg bennem: „a jók most sem voltak tétlenek, és jó sokan is voltak…
Debrecen, 2017. november 20.
Hosszú Zoltán
